Már harmadszor élem át, hogy az anyukákat egy elképzelt versenybe nevezi be a társadalom:
Hányadik hétre szültél? Hány óra volt a vajúdás? Milyen hosszú? Mennyit eszik? Mikor állt fel? Mikor kezdett beszélni?

De menjünk sorba, 2004-ben amikor kiderült, hogy a legjobb barátnőmmel egyszerre várunk babát, nagyon megörültünk! Csodaszuper, hogy életünk legnagyobb kalandjában kéz a kézben ballaghatunk de nem számoltunk a környezetünkkel.
Már kismamaként elkezdődött az összehasonlítgatás, kinek mekkora a hasa, mennyit bír, ülni, állni, aludni, levegőt venni? Én néha megkaptam, hogy "csak" ekkora a hasam, bezzeg a Rékának..
Néha kicsit rosszul esett, igyekeztem is sokat enni, hogy minél nagyobb legyek. Nem írom le, hány kilót híztam, de biztosíthatok mindenkit, hogy az én fenekem nagyobb lett.

Aztán kiderült, hogy mindkettőnknek kisfia lesz és még itt sem sejtettük kezdő kismamaként, hogy ennek lehet, hogy lesznek hátulütői.

Csak évek múlva kezdtünk el erről beszélgetni, már kétgyerekes anyukaként, hogy kiben milyen nyomokat hagytak ezek a teljesen felesleges, ám annál frusztrálóbb kérdések. Kiderült például, amikor az én fiam elkezdett kúszni, akkor Réka azt hallgatta, hogy a Beni mikor kezdi már el? Nekem meg mindenki Benit dícsérte, hogy ilyen szép hosszú gyerek, és tényleg, Marci picit kisebb volt.
Hosszasan cipeltük magunkban azokat a kis tüskéket, amit a környezetünk ránk dobált, hiszen annyira jól akartunk csinálni mindent. Boldog gyereket akartunk nevelni és sokan sokfelől azt sugalták, hogy ennek a kezdő lépése az, ha hasonlóak a gyerekek. 
Azért mert 10 nap van köztük, már-már elvárás volt, hogy egyszerre csináljanak mindent. Szerencsére nem egyformák azóta sem. Beni nem csak kúszni tanult meg, hanem nagyon sikeres vizilabdázó lett! És mázlink van, mert Marci sem lett törpe, szép szál fiatalember. Én már felnézek rá egy ideje.

(fotó: Juga Veronika tulajdona, felhasználni az engedélye nélkül nem lehet.)

Azt nem tudom, mivel érdemeltük ki hogy másodszor is együtt babázunk, esküszöm nem beszéltünk össze. Most picit nagyobb a korkülönbség, ezért Rékáék előbb tudták meg, hogy kislányuk lesz, mi csak 2 hónappal később, hogy kisfiunk. Mindketten ugyarra gondoltunk: legalább nem fogják összehasonlítani őket! Nem akartuk újra átélni ezt a semmire sem jó versenyeztetést. 

Mert akárki akármit mond, bántó tud lenni egy-egy elejtett megjegyzés, el tud bizonytalanítani és könnyen felütheti a fejét a kételkedés, vajon mindent jól csinálok? Miért nem olyan, mint a többi?

Bevallom, nekem a második gyerekre sikerült csak elengedni ezt az egész összehasonlítgatást, mert a kislányom rácáfolt minden WHO görbére, se nem olyan hosszú, se nem olyan nehéz mint lennie kéne. Ám mégis tökéletesen működik. Mivel humorra, kedvességre, csacsogásra nem készült statisztika, ezért Őt nem tudom bepattintani sehova, de nem is akarom. Mert nem attól lesz jó ember, ha egy görbén elegáns helyen szerepel.

Azt szeretném inkább mindhárom gyerekemnek megtanítani, hogy pont úgy jók, ahogy vannak. Hogy szeressék önmagukat és ha kell, merjenek kilógni a sorból. Csak legyenek önmaguk.